Stáb

Szereplők

Hamisi Bazili (Alias), James Gayo (Kosmos), Glory Mbayuwayu (Antoinette), Salum Abdallah (Salum), Tito D. Ntanga (Father), Riziki Ally (Mother), James P. Salala (Adin), John S. Mwakipunda (Anulla)

Alkotók

Rendező / Noaz Deshe

Forgatókönyv / Noaz Deshe, James Masson

Operatőr / Armin Dierolf, Noaz Deshe

Másodoperatőr / Nassos Chatzopoulos

Vágó / Noaz Deshe, Xavier Box, Robin Hill, Nico Leunen

Zene / James Masson, Noaz Deshe

Hang / Elie Chansa, Niklas Kammertöns, Thomas Wallmann

Jelmez / Sandra Leutert, Caren Miesenberger

Művészeti rendezés / Smith Kimaro, Deepesh Shapriya

Vezető producerek / Vanessa Ciszewski, Francesca Zanza

Producerek / Ginevra Elkann, Noaz Deshe, Francesco Melzi d’Eril

Gyártó / Asmara Films, Shadoworks, Mocajo Film

Co-producerek / Alexander Wadouh, Matthias Luthardt, Babak Jalali

További gyártók / Chromosom Filmproduktion, French Exit, Phantasma Films, Real2Reel, valamint támogatók: Nipkow Programme, Goethe-Institut Tanzania, Alliance française Dar es Salaam

Executive producerek / Ryan Gosling, Stefano Gallini-Durante

Segédproducerek / Matteo Ceccarini, Eva Riccobono, Luigi De Vecchi, Depart Foundation, Andreas Hommelsheim

Formátum / DCP, colour, 1:1.85

Játékidő / 115 min.

Rendezői vallomás

„Miközben arra készültem, hogy tanítani fogok Dar Es Salaamban, tudomást szereztem az albínók vadászatáról Kelet-Afrikában. Akkor döntöttem el, hogy filmet fogok készíteni egy fiatalember igaz történetéből, akinek vérdíj van a fején, akinek nagyon sürgősen tisztába kell kerülnie a saját helyzetével olyan események közepette, amelyek az életét fenyegetik. Egy bizonyos körülmény hatására megtapasztalja az ember, hogy milyen az, ha úgy kell reagálnia, mint egy vadállatnak, ha annyira ébernek kell lennie, amennyire csak a képességeiből telik. El kell fogadnia, hogy egyedül a saját álmaira számíthat barátként, és csak így élhet túl. A cselekmény részletei csupán annyiból állhatnak össze, amit maga a főhős megérteni képes az egészből, a kulturális és politikai vonatkozásokat pedig megfelelő érzékenységgel kell kezelni. Ahhoz, hogy ez a film
létrejöhessen, kisléptékben kellett gondolkozzunk, helyben kellett és gyorsan cselekednünk, illetve biztosítanunk kellet, hogy mindenki biztonságban legyen és bátran viselkedjen.”- Noaz Deshe

HOGYAN KÉSZÜLT A FEHÉR ÁRNYÉK INTERJÚ NOAZ DESHE RENDEZŐVEL

Miért ezt a témát választotta az első filmjéhez?

A történet jelentősége és a kihívás, hogy kevés rendelkezésre álló eszközzel tudjuk elkészíteni, erősen inspiráló volt. Talán a jövőben valamikor majd valóban meg tudom válaszolni ezt a kérdést. Ebben a pillanatban csak azt mondhatom, hogy amikor
belebotlottam a témába, rögtön egyértelmű volt, hogy az ügy nem tűr halasztást. Világos volt, hogy a filmet el kell készíteni, méghozzá azonnal. Az alapötlet diktálta a szabályokat és végtelen energiát adott ahhoz, hogy tovább menjünk előre az ismeretlenbe, és ez nagyon izgalmas volt.

Miért a filmkészítést választotta művészi kifejező eszközéül?

Nem a mozi az egyetlen módja annak, ahogy a gondolataimat közölni szoktam a világgal, de ha alkalom adódik arra, hogy minden általam kedvelt módszert kombinálva alkalmazzak, annak nagyon örülök. Mindig van egy romantikus álma az embernek, mikor egy filmbe belekezd, hogy a munka majd mélyen belesodorja az ismeretlenbe, megtöri dolgok megszokott menetét, többletet ad és új dolgokat tanít arról, ahogy a környezetünket érzékeljük. Ha egy történet képes arra, hogy csak egy kicsit is adjon a
feldolgozása során ezekből, akkor abból filmet kell készíteni. Így lehet elveszni egy – egy belső ötlet nonverbális formájában, szabadságra menni a hétköznapi gondolatoktól.

Számos dokumentumfilm létezik az afrikai albínók történeteiről. Van ezek között olyan, ami kimondottan inspirálta önt? Miért készített mégis inkább játékfilmet?

Vicky Ntetema, a tanzániai BBC újságírója elnyerte a legbátrabb újságírónőknek járó nemzetközi Courage in Journalism Award díjat az ottani albínókról készített tényfeltáró riportjával, ő volt az első inspiráció számomra, mikor olvastam róla. Minél többet kutattam és olvastam a témával kapcsolatban, annál világosabbá vált, hogy csakis egy a valóságban mélyen gyökerező játékfilm segítségével mutathatom meg, hogy milyen élmény ilyen helyzetben lenni. A játékfilm lehetőséget ad, hogy apró részletekre fókuszáljunk, és ezáltal kiemeljük a történet valódi lényegét. Továbbá arra is lehetőséget biztosít, hogy szabadon kísérletezzen az ember, mivel a narratív szál mentén építi fel a filmet.

Dokumentumfilmet is lehet készíteni, de abban az esetben sokkal nehezebb követni azt, amit az alapötlet diktál. Egy kész forgatókönyvvel hozzálátni a film elkészítéséhez lehetővé tette, hogy minden dokumentumfilmes elemet szabadon kezeljek, így tudtam magam tartani a narratív szálhoz és biztos lehettem, hogy a szereplők történetei végig tudják vezetni a nézőt a káoszon keresztül. Tisztában voltam vele, hogy Afrikában forgatni nagyon rugalmas megközelítést igényel. Az ütemterv alakítható kell, hogy legyen és igaziból semmi sem biztos, ezzel szemben minden elvesztett dolognak ajándékként kell örülni. Az ember kreativitása folyamatos vitában áll a valósággal és a fordulópontokkal, amelyeket minden áron a történetbe akar fűzni.

Nagyon izgalmasnak találom ezt a munkamódszert, mert segít megőrizni a hitelességemet ilyen érzékeny téma esetén és segít visszaigazolni, hogy a megfelelő intuitív lépéseket teszem.

A forgatókönyv nagyon gyorsan elkészült. Alias karaktere rögtön az elején felmerült? Miért éppen egy fiatal fiú szemszögéből meséli el nekünk a történetet?

Igen, az első gondolatomban is ott volt már Alias és a történet fő szála is teljesen világos volt, már az elején, mert egy éjszaka ugrott be pár képsor arról, ahogy Alias menekül és hogy mi mindent tesz, hogy elbújhasson. Le kellett írnom és le kellett rajzolnom ezeket a képsorokat. Azt a címet kapta, hogy Fehér árnyék, és egy fiatalember igaz története lett, akinek vérdíj van a fején, és akinek nagyon sürgősen tisztába kell kerülnie a saját helyzetével olyan események közepette, amelyek az életét fenyegetik. Már absztrakt gondolatként is nagyon élénknek bizonyult.

A film egy nagyon sajátos stílussal bír, bizonyos szempontból olyan, mint egy riport, ilyenné teszi például a kézben tartott kamera, más tekintetben pedig nagyon kifinomult a hang, a képbeállítások és a vágások miatt. Miért kombinálta
ezt a kétféle megközelítést?

Az egyetlen tudatos technikai döntés, amit hoztam, az volt, hogy hogy hiteles filmet kell készítenem, ami annak a bizonyos valóságnak a részleteit hűen adja vissza. Nem igazán tudom mit jelent pontosan, csak úgy tudom leírni, mint valamit, ami egyáltalán nincs szinkronban, aztán egyszerre csak hirtelen szinkronba kerül. Ez nem egy hétköznapi dolog, ami ott lebeg az éterben. Ez valójában nagyon szubjektív. Mindazonáltal a kutatás eredményeire és a tényszerű dolgokra adott intuitív reakciókra épül az egész – néhány dolog egyszerűen csak jobban néz ki.

Gondosan figyelembe kell venni a technikai vonatkozásokat is. A nehéz felszerelés lelassít, el kell az ilyen helyzetekben kerülni, amikor amatőr színészekkel dolgozik az ember, különösen, ha gyerekekkel, ezért nagyon könnyű felszereléssel dolgozunk. Többnyire csak egy kamerát használtunk, kivéve a tömegjeleneteket és többnyire a helyszínen adott fényeket, vagy kézi lámpákat használtunk. Mindent, amit rögzítettünk, el kellett terveznünk, el kellet próbálnunk és le kellett írnunk. Ám amint beállítottunk mindent és mindenki tudja, hogyan mozogjon, el kell felejteni az egészet és úgy reagálni az eseményekre, mintha azok először peregnének le a szemed előtt. Izgalmas egyensúlyozás ez a tudatos reakció és a felejtés között. Én szeretek aktív közönségként részt venni az eseményekben, ezért számomra nagyon szórakoztató így dolgozni.

Ami a film zenéjét illeti, azt szerettem volna, ha Alias mentális és fizikai állapotát érzelmi szinten tükrözné, hogy a karakterének a visszhangja legyen. Magát a történetet úgy kezeltük, hogy megtarthassuk a kísérletezést, hogy érzékenyek maradhassunk, és ne hagyjuk abba a folyamatos kérdésfeltevést.

Tudna mesélni a szereplőválogatásról?

2010-ben, egy barátom, Matthias Luthardt meghívott, hogy tartsak egy rövidfilm kurzust Dar Es Salaamban, Tanzánia fővárosában, Kelet-Afrikában. A Tanzániai Goethe Intézet és az Alliance Francaise látott minket vendégül és az volt a cél, hogy egy rövidfilmet készítsünk azzal a 40 helyi tehetséggel, akik jelentkeztek. Korábbi filmkutatásaimból példát merítve, azzal kezdtem, hogy a helyi híreket kezdtem böngészni mindenféle forráson keresztül, így hamar rábukkantam a tanzániai média
figyelmének központjában álló ügyre: a tanzániai albínók boszorkány tevékenység miatti vadászatára és üldöztetésére. Innentől kezdve a film ötlete gyorsan jött és az első kurzus és workshop során már sok közreműködőre leltem.

Az Alliance Francaise rendelkezésünkre bocsátotta az épületét, ami mindeneste megtelt emberekkel, akik a film jeleneteit játszották el. Nassos Chatzopoulos, egy tanzániai görög filmrendező és operatőr, aki részt vett a workshopokon, segített nekünk lehorgonyozni Dar Es Salaamban. Beengedett miket a házába és a segítségünkre küldte minden kollégáját és barátját. Ő mutatott be Hashim Rubanza-nak, akivel együtt végeztük a szereplőválogatást. Hashim és én azt csináltuk, hogy felszálltunk egy kompra csúcsidőben, amikor a legtöbb embert szállítja a város vidéki és a modern része között. Aztán ott kezdtük az utcán a szereplőket kiválogatni, csupán a megérzéseinkre hagyatkozva. Például egyszer megláttunk egy férfit a halpiacon, aki egy széken ülve fölényeskedett a többi halásszal és mindeközben nagyon nyugodt maradt és akkor őt elhívtuk, hogy játssza el az egyik bandatag szerepét.

Egy üdítő találgatós játék volt az egész – azon versenyeztünk egymással, hogy ki tud több érdekes idegent meggyőzni arról, hogy eljöjjön egy kamerapróbára. Kitaláltunk egy játékot, és egy pár órán belül bele is jöttünk. Mindennap emberrablós jeleneteket és bankrablásokat játszottunk el, meg otthonokba való betöréseket és szerelmi szituációkat, azokkal az emberekkel, akiket utcai kalandjaink során szedtünk össze. Ott volt még Andrew Panja, egy nagyszerű helyi karakter, aki még további szereplőjelölteket hozott, többnyire a rokonait. Végül a testvérét beválogattuk. Tito, aki Alias apjának szerepét
játssza a filmben, volt az egyetlen ember a stábban, aki rendszeres színpadi tapasztalattal rendelkezett, mivel ő annak a tánc- és dalcsoportnak a vezetője, akik felhívják a figyelmet az albínó ügyre és The Albino Revolution Cultural Troupe a
nevük. Különböző kulturális központokba látogattunk el, hogy megtaláljuk az Alias és Salum szerepének megfelelő gyerekeket. Műhelyfoglalkozásokat tartottunk az álomról, minek során egy rövid bemutatkozó interjút követően az álmokról beszélgettünk. Azok a gyerekek maradtak, akik kiemelkedő mesemondóknak bizonyultak. Nagy szerencsénk volt, hogy Hamisi-vel találkoztunk (ő játssza Alias-t) egy workshop alkalmával, amit Tito bevonásával tartottunk. Hamisi várt ránk, egy dallal készült, amit az életéről írt. Egy pár napig folyamatosan forgattunk vele, hogy biztosak legyünk, képes az előre megtervezett szituációkban dolgozni. Fenomenális volt! Mikor megmondtam neki, hogy vele szeretnénk leforgatni a filmet, ő csak bólintott. Egy lány a teremben megkérdezte tőle, hogy “Miért nem mosolyogsz? Nem vagy boldog?” Erre ő azt válaszolta, hogy “Nem szükséges mosolyogni ahhoz, hogy kimutassuk a boldogságot.” Aztán elnevette magát. Így történt.

Nagyon nehéz volt az Antoinette szerepét játszó lányt megtalálni. Nagyjából 400 lányt néztünk meg, egész iskolák jöttek el és mi minden egyes lánnyal forgattunk jeleneteket. Glory Mbayuwayu az ikertestvérével jött és az anyukájával. Glory és a testvére, Grace mindketten kiváló színészek, birtokában vannak azoknak a természetes és professzionális viselkedés formuláknak, amelyek az emberekkel való munkához szükségesek. Nagyon jó eszűek és jól fókuszáltak. Glory-tól a meghallgatásán azt kértem, hogy raboljon ki egy bankot, miközben Hamisi a pénztáros. Annyira hatásosra sikerült, hogy egy másik jelenetet is leforgattunk, ami végül könnyeket csalt a szemembe. Megláttam, hogy milyen erős képessége van arra, hogy érzelmeket
közvetítsen, nyersen, mindenféle gát nélkül. Amikor más színésznőkkel hasonlítottam össze, később egyértelművé vált, hogy ő az egyetlen a teremben. Egyetlen pillanat sem volt, hogy a kamera ne az ő történetét akarja követni.

Mi volt a legeredményesebb és a legnehezebb pillanat a forgatás közben?

Egyik nap az utolsó pillanatban változtattunk az aznapi terven és egy másik helyszínre mentünk forgatni. Ott, ahova végül nem mentünk, egy oroszlán megölt tíz embert. A katonaság lőtte ki. Azóta is folyton ezen az oroszlánon jár az eszem, ahogy keresztülfut azon a nagyon szegény és sűrűn lakott területen. Lehet, hogy az volt az első alkalom, hogy megtapasztalta, milyen könnyű az embereket elkapni, hogy a bőrük nem olyan erős, mint a vadállatoké. Talán pontosan akkor, mikor felötlött benne, hogy ezt gyakrabban kellene csinálnia, mivel kiszorították a természetes élőhelyéről, éppen a
felismerés pillanatában lőtte ki a hadsereg.

Sok nehéz pillanat volt…

Egyik este ágyú és tüzérségi hangra lettünk figyelmesek, majd később kiderült, hogy egy régi katonai fegyverraktár robbant fel. Rakéták csapódtak a nemzetközi repülőtérbe és a környező falvakba. Az egyik filmben szereplő gyerek, Willy Wilson el kellett meneküljön otthonról, mikor a bombák elkezdtek a fejükre hullani. Megsérült és egy hónapig meg sem szólalt. Aztán voltak stábtagok, akik maláriát kaptak és csúnya bőrkiütéseik voltak, mások komoly ételmérgezést szenvedett. Ennek ellenére egy pillanatig sem gondoltam, hogy nem tudjuk megcsinálni. A kétségek és aggodalmak ébren tartják az embert és a problémák megoldására ösztönzik. Az egész folyamat arról szól, hogy nap- mint-nap újabb és újabb valósághoz kell alkalmazkodnunk.

Az egész stáb nagyon elhivatott volt. Mindenki saját missziójának tekintette, hogy egymást ösztönözzük a végeredmény érdekében. Senki sem kérdőjelezte meg az okokat, és a módszert, amivel dolgoztunk. Ezt a szellemet tartottuk fenn és ez adott erőt a munkához. Voltak helyzetek, amikor sok emberrel kellett forgatnunk. Az ilyen helyzet erősen próbára teszi az ember elhivatottságát. Ha az ötlet működik, akkor egy reggel gondolkodás nélkül bekopogtatsz minden ajtón egy távoli faluban, egy számodra ismeretlen helyen, úgy, hogy még a nyelvet sem beszéled jól. Szóval bekopogtatsz minden ajtón és meghirdeted a falugyűlést, ahol mindenkit bevonsz a munkába és a semmiből valamit teremtesz egy csapat olyan emberrel, akiket még alig egy pár órája ismersz és akik hirtelen mind beleegyeznek, hogy részt vegyenek a közös fantáziálásban. Mindeközben mindenkinek megvan a saját elképzelése. Pozitív formájában ez a legjátékosabb és leggyönyörűbb dolog, amit az emberek valaha is
tehetnek. Elengedik minden terhüket és teljesen belefeledkeznek a fantáziálásba és a játékba.

Anna Maria Pasetti 2013-ban a Velencei Film Fesztivál Critic’s Week Catalogue-ban
megjelent interjúja alapján

presspack2